  
(az illusztrációkra vitt kurzor mutatja a képaláírást, dupla kattintásra meg is nyitja)
1. Ruggiero Leoncavallo: I pagliacci (Bajazzók) / Prológ (I. felv., részlet)
 A legpompásabb baritondarabok egyike. Közben szeretjük negligálni, hogy Leoncavallo szerepfelosztása szerint Tonio énekli, aki miatt – közvetve – a két szerelmes meghal majd. Úgy képzelem, az opera záró kettősvonala után a nyílt színen, féltékenységből gyilkoló Canio, az öreg színész élete végéig börtönben kesereg, Beppe meg szolídan éhenhal, mert nincs már társulat, neki pedig nincs betevője. Tonio háromrészes áriája ehhez képest maga a bölcsesség, és jól el lehet benne fáradni ahhoz, hogy a vége, a tartott G’ rosszul sikeredjen. Saját tapasztalatból mondom – bár az én hangom maximum Silvio szólamára alkalmas. Különben néha híres Silviók is elénekelték a nyitányba szőtt Prológot, csak a rendezőt kellett rávenniük, hogy találja ezt ki valahogy.
Most egy kis rádiós beköszönés-imitációhoz illesztettük az ária nevezetes fináléját: így azért jóval könnyebb volt abszolválni. Ez az igazság.
2. Ősi magyar népdalpár (Ímhol kerekedik / Hej, tulipán)
 Aki a zeneoktatási létra tetejére hágna, előbb-utóbb belefut a 100 + 50 magyar népdal bevágásába. Vargyas Lajos gyűjteményes könyvéből szokás ezt kiválogatni, van abban legalább 400 különböző alapdallam. (Állítólag tízezerre tehető begyűjtött, variációs népdalaink száma: egészen elképesztő, világcsúcs is talán.)
No, ez a Zeneakadémián – főleg, ha a rigorózus, ám kiváló tudós, Szabó Miklós a népzeneprofesszor – elsőre tehernek tűnik. Aztán tessék, az lesz belőle, hogy nem bírom elfeledni az Ímhol kerekedik kezdetűt. Ennek az ősi kincsnek a pontos kottája bizonyos kiadásokban még kis nyilakat is tartalmaz, hol kell kissé hamisan (valójában non-temperáltan, tehát igazán tisztán) énekelni egyes hangjait, vagy legalábbis a gyűjtés helyszínén milyen intonációs gyakorlatot figyeltek meg. Magam igyekeztem ezeket a felvételen is megjeleníteni. A fonográfos kulissza Lujó barátom ötlete, ő volt padtársam a gimnáziumi évek alatt, a TABU zenekar gitárosa – és jelen lemez hangmérnöke is.
A másik, a Hej, tulipán már reneszánszos ízeket is hordoz, itt csak ellenpontozni hivatott az előbbi ritkaságot. És mosolyogva énekelhető!
3. Szent Mihály-antifóna a veszprémi szertartáskönyvből
 A kis Rezi, amelyik hol Zalához, hol Veszprémhez tartozott a magyar történelem során, nekem nagyon kedves. Innen jön az anyai ág. Nagyapám, aki szegény tavaly augusztus végén költözött el végleg evilágból, épp félévvel nagyanyám után, egy ideig kántorként is működött. Úgy volt, hogy a család legkisebb fia az egyházé lesz, ferences szerzetesnek áll. Tizenkilenc évesen harmadrendi, tehát még bőven világi állapotában hívták haza a kolostorból, mert odahaza is szükség lett a munkájára. Én, úgy hetven évvel később ezt nem bánhatom, hisz nem lennék, ha nem így történt volna. És azt se bánom, dehogy is bánom: Lukács nagyapámnak e kamaszkori, meghatározó élményéből máig érő, elkötelezett katolikusságunk keletkezett.
A falu kis barokk templomában nagyapám a tanult morzsákból átkántorizálta a rákosista éveket, aztán kuláknak bélyegezték. Beerőltették a téeszbe, s mily groteszk fordulat: végül rá, a nyilvántartott kisgazdára várt, hogy a keszthelyi kommunista káderek posztfoglalásáig vezesse is azt. 1964-ben a család feladta, és Veszprémbe költözött, egy istenáldotta, ám elhagyatott patakparti házba, ahová a lábfújtatós harmónium és pár kotta is velük tartott. Itt nevelkedtem 13 éves koromig, anyámmal és Árkád nagybátyámmal együtt, aki a nagypapa szerzetesi nevét viselte. Julianna nagyanyámat a 2007. évi Bálint-napon váltotta meg szenvedéseitől a Jóisten, én akkortájt találtam rá erre az antifónára a megmaradt sárga lapok között. Nagyapám még élt, a 93-ik születésnapja felé tartott, amikor májusban bevittem a lemezstúdióba a gregorián szertartási dallam utolsó oldalát, méghozzá úgy, hogy többször egymás után saját magam fölé énekeltem. Így, remélem, előállt egy kis szerzeteskar, a szólista, és egy kissé pravoszláv ízű befejezés illúziója.
Az antifóna törzsét különben mindenhol használták, de Szent Mihályhoz kapcsolódó sorai kimondottan a veszprémi egyházmegyei variánst jelentik. Szent Mihály arkangyal tapossa el a Gonoszt a várbéli bazilika szentélyi főablakának ólomüvegén is. Hányszor ültek télvíz idején az üres templomhajóban ketten, az öreg faluról városba kényszerült pár, én meg fenn, ministránsként! Hatvanhat évig éltek igazi, szentségi házasságban.
-
Mindenki és minden elmúlt már, az elnyűtt szertartáskönyv és e néhány hang maradt.
4. Johann Sebastian Bach: Magnificat / "Quia fecit mihi magna..."
 Mit is írhatok a nagy Bach egyik népszerű és szépséges művéről? Csak valami személyeset: arra való ez a virtuális kísérőfüzet. A darabot John Eliot Gardiner lemezéről ismertem meg, máig nem hallok kórusvezetésben hozzá hasonlót. Még az itáliai elementáris barokk is ott van ezen a felvételen, amely zenéjén kívül a stílus buja ornamentikájából, elképesztő építészeti struktúráiból, sőt, meg nem valósult terveiből dől ránk. És bár nem létezett még infokommunikáció, Itália ugyanúgy ismerte Bach művészetét, mint a széttagolt Németország.
(Jut eszembe egy másik Magnificat: ha még nem teltünk el a gyönyörűségtől, hallgassuk meg Claudio Monteverdi teljesen más tónusú Magnificatját is. Ajánlhatom akár újra Gardiner egy felvételét – becsukott szemeink előtt díszes, de spirituális adventi szertartás zajlik majd. Huszonöt perc múlva más emberként térünk vissza egy harmadik évezredi Karácsony előtt.)
-
Bariton számára e félórás Bach-oratóriumnak, a Magnificatnak egyetlen megszólalása van, jó párszor volt módom énekelni hangversenyeken. A Képhiba-lemezre Gardinerék visszanyomozott puritanizmusa szellemében játszottam fel az orgonakíséret alsó szólamát, az ún. számozott basszus alapját (igazából ez a vonós mélyszólam, az Angol Barokk Szólisták esetében egyetlen nagybőgő partitúrasora). Tehát nem a szokásos kitöltött akkordok szólnak itt, csak egy szikár, ütemes dallam, amelynek ellenpontja, az énekelt szöveg ugyanolyan szikáran és rendíthetetlenül hirdeti a Boldogságos Szűz Magasztalja lelkem az Urat kezdetű imádságának sorát.
-
Mint minden tollpöttye, természetesen minden imabetűje is örökérvényű e műnek: a hatalmasokat márpedig letaszítják. Előbb vagy utóbb.
5. W. A. Mozart - Lorenzo da Ponte: Le nozze di Figaro (Figaro házassága) / Figaro áriája (I. felv.)
 Mozart nálam abszolút kedvenc. Túl romantikus, sőt laikusan ünnepélyes azt vallani róla, hogy isteni küldött volt a világban, de a roppant életművet, az opuszok létrejöttének körülményeit, főképp pedig sebességét ismerve mi mást írhatnék róla röviden? És két fontos ismérv máris kimaradna: zeneszerzői palettájának univerzális volta és egyenletesen magas színvonala. Mert Vivaldi négytucat operát írt (Mozart feleennyit), de jóval hosszabb élete volt, és ember legyen a talpán, aki egykaptafa-dalműveit egymástól megkülönbözteti.
-
És a Scarlattikkal is nehéz versenyre kelni termelésben, ám egyikük sem írt hegedűszonátától a szimfónián, énekegyütteseken, miséken, operákon át ezerféle kamaraformációkig mindent, és mindenből sokat és hamar, ráadásul ugyanolyan sikeresen. Nem magyarázom tovább: Mozarttól, Mozartról minden jöhet.
-
Eddigi pályám során Papagenóval, Bastiennel, Monsieur Vogelsanggal (A színigazgató), Don Giovannival, sőt egy produkcióban még Masettóval is összeakadtam a színpadon - koncerteken Ferrando, Guglielmo és Don Alfonso számait is énekelhettem néhanap. A Figaróból viszont inkább Almaviva az enyém, ám az ő tépelődő áriája kevésbé gáladarab, mint a címszereplő híres, Most pedig vége a szép időknek kezdetű cavatinája. Egy filharmóniai turnén szabták ki rám ezt a feladatot, és a Liszt-Wagner Zenekarral akkor nem készült felvétel. Ha általában – a hangi kontraszt miatt – tömör bariton énekli is, hát most tessék, az első felvonást záró jelenetnél amúgy ott somolygó Gróf színén hallatszik itt, a Képhiba tracksorában.
6. Giuseppe Verdi - Francesco Maria Piave: Rigoletto / Rigoletto áriája (II. felv.)
 No igen. (Hoppá, ez a két magyar szavacska már önmagában nemzetközi ellentmondás.) Amikor operaszaki tanárunk, néhai Patkó József a rádiós műsorválasztásról beszélt, ezek szerint én nagyon odafigyeltem. Az volt a véleménye, hogy mikrofonba elénekelhető az, amit testalkat, életkor, hangvolumen vagy a teljes szerep megkövetelte összetett terhelés a deszkákon lehetetlenné tenne. Talán a kövérkés Pillangókisasszonyokra gondolt, én mindenesetre úgy értettem, hogy a hősbaritont kívánó Rigoletto kétarcú, utóbb lírába hajló áriáját is felénekelhetem egyszer. A mű zseniális, és nagy élmény volt – egy régi-régi budapesti koncerten túl – nekigyürkőzni.
7. Giuseppe Verdi - Arrigo Boito: Falstaff / Becsületmonológ (I. felv.)
Falstaff más eset. Meggyőződésem, hogy kevésbé a testtömeg, inkább a hajlékony voce kellene, hogy dominálja a címszerep alakítását. (Volt rajtam Melis György falstaffi álpocakja egy zeneakadémiai Színigazgatóban – ma már megoldanám a sajátommal is…) Szóval az ideális Falstaff számomra Dietrich Fischer-Dieskau. Humor és düh, elegancia és bumfordiság, kocsmafilozófia és mély élettapasztalat: ő ezeket az ellentétpárokat képes volt hangban is megjeleníteni. (Az se véletlen, hogy egy müncheni gálán a Becsületmonológgal és a Zárófúgával búcsúzott a 23 évesen debütált világhíres baritonista. Mindez a huszonharmadik születésnapomon történt – vicces felidézni, mily különös jelentőséget tulajdonítottam ennek egykor!)
-
A szilánkos szerkesztésű Monológ valószínűleg több örömet okoz előadójának, mint a közönségnek, de hátha nem! Sokat énekeltem, ám mint a CD fejezetcíme is mutatja – "Sosemvolt címszerepek" –, mindig csak hangversenyen. Nem könnyű, de a szimfonikus utójáték színészi kitöltése hasonlón nehéz feladat: a két nyavalyás, Bardolfo és Pistola már kiűzetett, úgyhogy Falstaff oldja meg maga, ha tudja. Lám, a lemezen ez is a hallgatói fantázia kötelessége lett!
8. Jerome Kern - Oscar Hammerstein II.: The Showboat (A show-hajó) / "Oh, listen sister..."
 Oh, mondom magam is, micsoda kellemes Yamaha-koncertzongora rejtőzött a hangstúdióban! És ha felidézem Lujó, a hangmérnök arcát, amikor a Tell me, she's lazy-vokál beillesztését áterőltettem, akkor is jókedvem lesz. "Megmuszterelt", tehát készre kevert anyag mellé önmagában álló, pőre hangsávot rakni biztosan szentségtörés a szakmában, de végül tíz perc alatt felvettük azt a háromszólamos, fiúcsapatok hangzására emlékeztető ütemet, amely aztán a reklámszpotot is jellemezte. Talán tényleg fura egy dizőzdalba harmadik évezredi ízt keverni, engem mindenesetre mulattatott ez a csöpp elvonatkoztatás. (A nóta második felének finomabb vokáljai már korábban helyükre kerültek.)
-
Itt rögtön egy kis csalást is le kell lelepleznem. Kern filmre is vitt musicalében ez a dal női betétszám, eredeti szövege tele a vágyott férfire utaló névmásokkal. Az öt hosszú év alatt, míg az Arany10 Musical Stúdióban tanítottam, valaki elhozta órára és megtanultuk. Annyira beleszerettem e csöppet melankolikus, ám nagyon jól énekelhető és zongorázható számba, hogy néhány "s" közbeiktatásával, betűcserékkel férfiasítottam a nótát (így lett "he"-ből "she", "his"-ből "her" - tehát most már egy tán lusta, de kívánatos nőről szól).
-
További érdekesség lehet, hogy ebben az F-dúr zongoraletétben fordul elő a Képhiba-lemez legmélyebb énekelt hangja, amit a muzsikusok "nagy F"-nek neveznek. Ha nem lettem volna nagyon fáradt az egyik hajnalra, biztos nem jött volna ki: magamfajta baritonok nem merészkednek Sarastro mélységeibe. És a legmagasabb hangokat is idepakoltam, legyen az a lúd kövér! A dal fináléjában a tenoristák magas B-je illetve - rátercelve - a magas D szólal meg, ám a könnyebb utat választva, ún. falzett-énektechnikával. Csaknem három oktávot fog így át a dal: rendben, még messze vagyok Yma Súmactól, de még Zámbó Imrétől is - akihez az Index szerint, khm, szabálytalan szépségem és nehezen fixálható hajzatom miatt még Árpi bátyjánál is jobban hasonlítok -, viszont király se akarok lenni.
9. Andrew Lloyd Webber - Charles Hart: The Phantom of the Opera (Az Operaház fantomja) / "Night time sharpens..." (Fantom, I. felv.)
 Amikor – még Győriványi Ráth György főzeneigazgatása idején – az Operaházba kerültem, versenyben voltunk a Fantom bemutatásának jogáért. A Really Useful Group kegyeit kerestük, hisz a darab helyenként valóban operai igényű, és cseppet sem mellékesen operaházban játszódik - a figyelmet mindenképp az Andrássy úti palotára vonta volna egy jól sikerült produkció. (Jut eszembe, hogy Webber cégének neve miért épp "igazán hasznos csapat" a neve, csak most, kisgyermekes apaként esett le, amikor a Thomas, a gőzmozdony c. angol terepasztal-sorozatban a Kövér Ellenőr mindig így dicséri a jól dolgozó vasszörnyeket.)
Még arra is emlékszem, hogy a kiadó kelet-európai tótumfaktumát, egy helyes angol hölgyet a főigazgatói iroda rövidzongoráján szórakoztattam a Fantom Night time sharpens kezdetű számával - no, akkor énekeltem először, sőt, talán blattolásnak is minősült. Gyorsan hozzáteszem, nem a teljesítményem miatt buktuk el a versenyt: egész egyszerűen a Madách Színháznak hatalmas fórja volt a Macskák rendkívül sikeres sorozata miatt. Mégsem ért itt véget a saját kis sztorim, mert az előadás szereplőválogató fordulóin sikeresen szerepeltem (megint ezzel az ária-nehézségű betétdallal), de valószínűleg túl operás lehetett az angoloknak. Így végül magam is Sasvári Sanyi remek alakításában, Kentaur elképesztő díszletei közt láttam a magyar Fantomot.
A Képhibára azonban felvettem, mert nagyon megszerettem az eltelt idő alatt. Pedig nehezen adja magát, mert sokstrófás, tehát unalomba fulladhat, mert mély, és mert magas is, sőt a végén a záró desz-t olyan akkordsor felett tartatja Webber, amely a hallgatóban egyrészt a hamisság érzetét kelti, másrészt elviheti az énekes fülét. És olyan hosszan, hogy bőrlégzés kéne hozzá... Nemrég a kivételes baritonnal, Thomas Hampsonnal szereztem meg ezt az áriát, és kifogástalanul megoldotta, de hallhatón feladat volt számára is. Az én verzióm néhány feléneklés eredménye, a bizonyos utolsó hangot se műtöttük: kibírtam a kettősvonalig. A Hampsoné jobb, de ez a tény nehogy megzavarja az Önök műélvezetét...
10. Johnny Mandel – Paul Francis Webster: The Sandpiper (Szalonka) / "The Shadow of Your Smile"
 Ezt a finom, mélabús dallamot mindenki ismeri, a filmet ellenben alig valaki, pedig Elizabeth Taylor és Richard Burton álompárja mellett a még szinte pályakezdő Charles Bronson is szerepet kapott benne. Maga a filmzene Oscart érdemelt (1965), s a betétszámban is előfordul az a madárkafaj, amely a film meglepő címét birtokolja.
Ezt a Mandel-nótát is tanítottam valakinek valaha, akinek megvolt a kottája, és részévé vált a passzív repertoárnak, amit az ember el-elklimpírozgat magában, ha mondjuk, egyedül hagyják és hosszan váratják egy zongorás helységben.
(Még egy régi érintettség: suhanc koromban, amikor a Caranten és TABU zenekarok jelentették az életet számunkra, egyszer akartam írni egy számot, Mosolyod árnyéka címmel. Sajnos, még emlékszem a teljes első strófára, de nem merem idemásolni, annyira szentimentális. A többi srácnak se volt bátorságom bevinni próbára, így dal se lett belőle - illetve mégis: annak a Mosoly-árnyéknak a zongoraszólama tért vissza most, húsz esztendő után a 12-es track verskíséretében. Dallam nem vész el...)
Végezetül a Sandpiper-filmzenéhez még annyit: ha tudtam volna, hogy elfér a necces hosszúságú korongon a teljes szám, a kevésbé ismert, a filmfőcímben sem szerepeltetett versszak-részt is felveszem (mert kottám abból is van ám). Így azonban maradt az egzotikus refrén, ami a dal fő erénye. (A gyerekeknek tavaly vett rumbatököt rázom a zongoraszólós etapban, sőt az ő dobverőjüket is ütögetem össze, ugyanott.)
-
-
11. Tamkó Sirató Károly - Ókovács Szilveszter: Evianne
 Fennhéjázónak tűnik az európai dimenzionizmus és a magyar avantgarde nagy alakjának, a költő Tamkó Sirató Károlynak neve mellé emelni a sajátomat. Ám valahogy már az Artisjusnak is jeleznem kellett, hogy ha nem is szerzőtársi, de kései aláfestő szerep várt itt rám.
Annak is vagy húsz éve, hogy egy antikváriumban megvettem a Jövőbúvárok c. Tamkó-kötetet. Abban – bár a Kozmogrammok versciklusnak nem része, de – benne volt már az Evianne: ekkor tört rám az első elképedés. Hogy épp egy avantgarde költő (illetve Kádár-kori országunkban gyermekvers-költő) ouvre-jében lelek a legszebb magyar szerelmes sorokra... Aztán a vékony kötetkét elvesztettem, s még így lett ez két további, zsíros és cibált, de verseiben hibátlan példánnyal is. Átok ült az én Tamkó Sirató-könyveimen.
De most megvan újra, itthon tartom, még a stúdióba se vittem el, hisz azóta, húsz éve fejben őrzöm ezt a néhány gyönyörűséges sort. Elmondtam a mikrofonba, és előbb d-mollban, végül C-dúrban alácsúsztattam néhány méla, elomló akkordot - végig sosem írt régi dalok romjait.
(Egyszer, még a Zeneakadémián oly hosszan áradoztam Matyó Tamás zeneszerzés-hallgatónak, évfolyamtársamnak a versről, hogy másnap hozta az Evianne dalváltozatát. Tíz éve mégis úgy alakul, hogy sosem hangzik el – és most sem. Biztos annak is eljön majd az ideje, hogy ősbemutassuk a dalt, nálam van a kotta kézirata, őrzöm. Most számomra a versszöveg volt fontosabb.
Talán sikerül némi kedvet ébresztenem az elfeledett költő iránt: a teljes Kozmogramm-sorozat megérdemli a figyelmet, de az olyan rafinált líra is, mint pl. az Ősz a Farkasréten című.
(Megjegyzem, a jogörökösök példaszerű gyorsasággal és nagyvonalúsággal adtak engedélyt.)
Mit is írhatnék még pár sorban a francia irodalom két háború közti egyik feltüzelőjéről, a szabadverselő avantgarde művészről, vagy a későbbi jógiról, lírikusról, Tengerecki Pál atyjáról? Álljon itt versben a tenger-alapon még egy rövid költeménye (az Evianne a Képhiba-szövegek fül alatt található):
Tamkó Sirató Károly: Anyám
Anyám 
- a te kezed volt az én legmuzsikásabb törülközőm
sóhajod a legmelegebb étel
Hogy hamvadtál miattam a szomorúság izzásában
hányszor fűzted magad
lázasan
a munka tűfokaiba
hogy én éljek
hogy én rohanjak
Ma idegen országutakon fázom
zúgó villanyoszlopok közt
hideg a kő
hideg a szél
s szeretők csókja hulló gyufaszál.
(forrás:www.költészet.freeblog.hu)
13. Németh Miklós: Szemmagasság
 Nem, nem az utolsó pártállami minisztertanács-elnök szerezte ezt a verset. Viszont névrokonával, a mi drága Mihók barátunkkal - csakúgy, mint Lujóval - egy osztályba jártam a veszprémi Lovassy Gimnáziumban. Remek nyelvérzékű, kitűnő irodalmi svádával bíró srác volt már akkor is. Egy baráti kör voltunk – imponált nekem tehetsége, tudása. (Egy időben ugyanaz a lány tetszett nekünk, és még ezen is felül tudtunk emelkedni.) Máig őrzöm előfelvételis katonaként (persze, valójában miniszterelnökként) írott leveleit: ezek az MSZMP-s stílus kigúnyolásán túl önmagukban is viccesek voltak. 1989-et írtunk ekkor, nagyot csattantak azok a poénok - talán én sem maradtam adós. Mihók ma egy neves magyar egyetem docense, kedélye mit se változott, csak a kapcsolattartás nehezült el, de ez is inkább az én hibám.
Persze, már csak legyint a saját verse hallatán – tipikus docensi reflexió! Nálam van a kézirat, egy húszéves írólap, régóta szemezek vele. A verset valamiféle hirtelen beütött szerelmi csalódás íratta vele, amennyire emlékszem. A közepén cezúra, a bizonyos szemmagasság felett/előtt a fagyos külvilág, alatta/utána teljesen más környezet, feldúlt férfilélek fogad. (Vagy kamaszlélek, de az is ugyanolyan fájdalmat él át, sőt.)
Amit én tettem vele, nem sok. Egy hasonlóan régi dallamomat zongorázom alatta abból az időből, amikor a billentyűkkel ismerkedtem, 1986 táján. Igyekeztem úgy játszani, hogy az a felette elmondott költeménnyel harmonizáljon. És ajánlom Mihóknak a fizikai távolságok (pl. tér, idő) dacára mit se felejtve, a régi barátsággal.
13. Ókovács Szilveszter: Rokokó stílgyakok egy Clementi-témára
 A régi osztálytárssal fent taglalt elvtársias paródiáinkon túl sokkal érdekesebb és értelmesebb foglalatosságaink is voltak: ha úgy hozta úri kedvünk, stílusgyakorlatokat írtunk kijelölt témára, műfajban, szerzőmintára. Megvan még két rákosista termelési versünk – alkalom adtán majd idemásolom őket –, de Csokonai modorában is megpróbáltunk verselni, hisz lám, fennmaradt jelen két szösszenetem. Az első, a Szemiramisznál című egy petrarcai szerkezetű szonett, a szerző Daloskönyvében a leggyakrabban alkalmazott versforma. Két négysoros versszakból (kvartina) és két háromsorosból (tercina) áll. Rímképlete: abba abba cdc dcd, a sorok szótagszáma 11. A vers szövegének fontos belső szerkesztési elve az ellentétezés - így szól a pontos irodalmi verdikt. (Amikor a lemezfelvételt készítettük, csak az a régi lapocska került elő, amelyen néhány szótagszám nem stimmelt pontosan, mégis így mondtam fel. Nagy magyar költők is eltértek időnként a szótagszabályoktól - más a mi nyelvünk lejtése, hangsúlyrendszere, stb. (Azért is "licet bovi!") Aztán megtaláltam a szabályos verziót is, a honlap "Képhiba-szövegek" rovatában azt adom közre.
A második egy kis epigramma, A kert illata címet viseli. Alájuk egy Muzio Clementi-szonatina első tételének főtémája került kissé filmes kulisszával, visszhangosan, elemelve. (A G-dúr darabocska ezúttal csembalón szólal meg, jobban illik a rokokóhoz.) Egyike azon daraboknak, amelyeket még a zeneiskolában megtanultam, aztán főiskolai felvételire is elvittem, három év múlva a záróvizsgán ugyanúgy eljátszottam, majd a zeneakadémiai felvételire újra elővettem, végül - megint csak évekkel később - az államvizsga fagyos decemberi reggelén elzongoráztam. Végigkísérte tehát halovány billentyűs múltamat, és szimbolizálja a magyarországi kötelezőzongora-oktatás komolyságát is...
|
